Akik 1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywood-i mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak simán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt. Voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT. Ezek voltunk mi. Hősei egy eltűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.

Röpirat a Magyarsághoz A magyarországi társadalom legnagyobb problémája, hogy közel egymillió, tehát a teljes lakosság tíz százaléka, a munkaképes és dolgozó lakosság pedig közel egynegyede él segélyből. Ez azt jelenti, hogy nem, hogy magát ellátná az említett negyed és adóként a közösbe akár csak egy forintot is beleadna, hanem abból kap folyamatosan alanyi jogon, amit mások, akik dolgoznak járulék vagy adó címszó alatt befizetnek az államkasszába. Köztudott tény az is, hogy ezen segélyezett tábor kilencvenöt százalékát magyarországi cigányok adják, ahol már időközben a harmadik, negyedik generáció születik és nő fel úgy egymás után, hogy a segély az egyetlen megcélzott legális jövedelemforrás. Magyarországon a segélyezés mértéke ezen kívül a nemzeti össztermékhez mérten pedig a legmagasabb egész Európában. Teljes cikk a piros linken :

magokvagyunk.blogspot.com201103magyar-valosag-2011-mentsuk-meg.html

Férfi: “Rendelek magamnak egy pizzát. Kérsz te is valamit?” Nő: “Nem.” Férfi: “OK.” Nő: “… vagy mégis…” Férfi: “Na mi legyen akkor?” Nő: “Nem tudom.” Férfi: “Nem tudod, hogy akarsz-e valamit enni?” Nő: “Nem.” Férfi: “Éhes vagy?” Nő: “Nem tudom, talán igen.” Férfi: “Mit értesz azalatt, hogy talán?” Nő: “Azt, hogy nem vagyok biztos benne.” Férfi: “Ha én éhes vagyok, akkor észre szoktam venni.” Nő: “Talán később éhes leszek.” Férfi: “Ok, akkor rendelek neked is egy pizzát.” Nő: “És ha később mégse leszek éhes?” Férfi: “Akkor otthagyod.” Nő: “Az pocsékolás.” Férfi: “Akkor becsomagoltatod és megeszed holnap.” Nő: “És ha holnap nincs kedvem pizzát enni?” Férfi: “Pizzát mindig lehet enni.” Nő: “De nem nekem.” Férfi: “Akkor keress valami mást.” Nő: “De most nem akarok mást.” Férfi: “OK, akkor mégis egy pizzát kérsz.” Nő: “Nem.” Férfi: “Akkor nem kérsz semmit.” Nő: “De.” Férfi: “Megőrjítesz!” Nő: “Miért nem rendelsz magadnak addig is valamit…?” Férfi: “Ahogy gondolod…” Nő: “Rendelj magadnak egy sonkás pizzát!” Férfi: “De én nem szeretem a sonkát.” Nő: “Én viszont igen.” Férfi: “Azt hittem, hogy MAGAMNAK rendelek…” Nő: “Persze, hogy magadnak rendelsz.” Férfi: “Akkor minek rendeljek sonkát?” Nő: “Ha esetleg megéheznék akkor ehetnék belőle.” Férfi: “És?” Nő: “Azt hiszed, hogy megeszek valamit amit nem szeretek?” Férfi: “Hogy-hogy TE megeszel valamit?” Nő: “Miért ne?” Férfi: “Egy pillanat… tehát én rendelek magamnak valamit, azért, hogy te ehess valamit ha esetleg később megéheznél?” Nő: “Pontosan.” Férfi: “És akkor mit eszek én?” Nő: “Az is lehet, hogy nem leszek éhes…” Megjegyzés: A legfelsőbb Bíróság felmentette a férfit a gyilkosság vádja alól és a vádat önvédelemre változtatta meg.

48 órás védelem